Interjú – dr. Velegi Dorka, az esélyegyenlőség csendes élharcosa

Interjú dr. Velegi Dorka, az esélyegyenlőség csendes élharcosa

Riportsorozatunk célja, hogy inspiráló, izgalmas karrierű vagy életű nőkkel beszélgessünk – akár mindennapi témákról. Olyan jogászokat és más szakembereket szeretnénk Nektek bemutatni néhány kérdésen és válaszon keresztül, akik valamiben különlegesek, kiemelkedőek, kilógnak a sorból vagy éppen nagyon is átlagosak, jelentsen is az bármit, de a kérdező fontosnak tartja megmutatni az adott személyt.

Dr. Velegi Dorottya a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Budapest Institution of Bankingnél végezte tanulmányait, számos tanulmányi versenyen megmérette magát, remek eredményekkel. Nagyon széles az érdeklődési köre, de abban különösen jó, hogy kézzelfogható példákkal érzékeltesse a hozzáférhetőség és az esélyegyenlőség alapvető kérdéseit, problémáit.

Dorka jelenleg a Magyar Postánál dolgozik megfelelési szakértőként és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Doktori Iskolájában végzi PhD tanulmányait. Kutatási területe a vállalkozások online és offline ügyfélkapcsolati felületeinek egyenlő esélyű hozzáférése európai jogi, versenyjogi és fogyasztóvédelmi jogi fókusszal.

Dorka talpraesett, felelősségteljes, határozott, humoros, elbűvölő nő, aki nyitott a világra és bátran kipróbálja magát sokféle feladatban. Dorka vak.

Emlékszel arra, hogy pontosan mikor keltette fel az érdeklődésedet a jogi pálya? Mikor döntöttél úgy, hogy jogász leszel?

Mindig is nagyszájú gyerek voltam, világ életemben imádtam visszabeszélni. Az igazságérzetem mindig felülírta a veszélyérzetemet és egyszer apukám, miután egy jelentéktelen vita hevében kifogyott az ellenérvekből, azt mondta, hogy kislányom, ha benned ekkora az igazságérzet, akkor belőled jogász lesz. 9 éves voltam, azt sem tudtam, hogy mi fán terem az, hogy jogász és mi kell ahhoz, úgyhogy „felcsaptam” az internetet és azt gondoltam, jó lesz az nekem. Innentől céltudatosan készültem. Igyekeztem olyan könyveket, filmeket keresni, ahol jogászok küzdenek az igazságért, végül megtetszett a pálya. 16-17 évesen ugyan volt egy elakadásom, hiszen akkor már felfogtam a pálya felelősségét is, de azt is láttam, hogy milyen a világunk, milyen jellegű érdekeik nincsenek képviselve azoknak, akik valamiért eltérnek az átlagostól (legyen szó akár fogyatékosságról, gyermeket egyedül nevelő szülőről, kisnyugdíjas idős személyről). Ők nagyobb odafigyelést, több empátiát érdemelnek, és általános érdekeik is eltérhetnek az ilyen tulajdonságokkal nem rendelkező többi emberétől. A megerősítést pedig a saját családomban történt eset hozta: a szintén látássérült édesanyámmal banki ügyintézés közben szembesültem azzal, hogy az ügyintézők szerint márpedig látássérült ember egyedül nem írhat alá és apukám lesz szíves aláírni a nagykorú, cselekvőképes, és korábban orvosként dolgozó és számos szakmával rendelkező anyám helyett. Ezen nagyon felhúztam magam, és arra jutottam, hogy ha rajtam múlik, ez soha többé nem fordulhat elő!

Nagyon vidám, szórakoztató személyiség vagy, nem áll tőled messze az önirónia sem. Honnan ez az életvidámság? Hogyan, mivel töltődsz a mindennapokban?

A humor, az önirónia, az, hogy mindig görbetükröt tartok magam elé abban segít, hogy megmaradjak épelméjűnek. Választhattam volna azt is, hogy otthon maradok szobanövénynek és nem akarok kitörni a burokból, de odaföntről kaptam egy lehetőséget, hogy éljek, ha így kell élnem, akkor babáim, adott a helyzet, oldjuk meg! Ebből kell kihozni a legjobbat, de ezt megfelelő tudatossággal kell intézni, és talán ami ennél is fontosabb, ismernem kell a korlátaimat. Például ha másodmagammal úgy döntünk, hogy lemegyünk Szegedre sárkányrepülőzni, az nemcsak annyiból áll, hogy felszállunk a vonatra, a célállomáson átszállunk a buszra és elsétálunk a repülőtérig. Ismert útvonalakon elég jól elközlekedem, azonban az ismeretlen útvonalak felfedezése gyakran hordoz kihívásokat. Különösen akkor, ha a velem lévő másik személy sem lát. Pláne, ha neki sincs helyismerete. Ha kartávolságon kívül nincsenek olyan idomok, elemek, amiket én követni tudok, akkor az olyan, mintha ledobtak volna egy hatalmas síkság kellős közepére. Ezért is nagyszerű, hogy egyre több helyen vannak már a földön taktilis burkolati jelek, mert azok jelölik ki azt az utat, ahol anélkül mehetek, hogy szembe jövő akadályokra kelljen számítanom.

De ha a problémákon, nehézségeken mindig fennakadnék, olyan dolgokról, lehetőségekről maradnék le, amelyek lehet, hogy soha vissza nem térnek.

A sárkányrepülésről is lemaradtam volna, ha elkezdtem volna azon lamentálni, hogy mi lesz, ha… Leírhatatlan volt a szabadtérben érezni a levegő süvítését, a tér végtelenségét, de még a napfényt is másként éreztem a magasban (szerencsére még a szememmel valamennyire látom a fényt). Középtávú cél, hogy egyszer ugyanezt a vőlegényemmel együtt is megtapasztaljam, aki még csak egyszer repült.

Hogy még egy idegborzoló példát említsek, 16 évesen Rigába repültem egyedül egy egyhetes nemzetközi ifjúsági eseményre. A családunk hideget-meleget kapott, a szüleimet néhányan nem átallottak felelőtlennek nevezni. De én nagyon élveztem az utazást is, és azt is, hogy a szüleim bíztak bennem annyira, hogy ha úgy adódik, tudok segítséget kérni. A vőlegényem pedig az ejtőernyős tandemugrást szeretné kipróbálni. Tapasztalataim alapján „most” kell élni, nem szabad belefásulni a mindennapokba. „Szerencsém” is van, hogy születésem óta vak vagyok, mert nem tudom, hogy mit vesztettem el, de a bátyám, az anyukám és a vőlegényem esetében állandó az újratervezés, hiszen ők még látva tanultak meg mindent. A testvérem még lát valamennyit, de nem tudni, hogy meddig. Az anyukám és a vőlegényem pedig mindketten felnőtt korukban vakultak meg. De ezen is átsegíthet a humor és egy jó időben, jó helyről érkező, őszinte ölelés.

A mi családunk élete egyébként is kiváló erőpróba a mai napig a szüleim, ami csak megtehető, megtettek értünk. 2000-ben, amikor 3 éves voltam költöztünk fel Budapestre Balassagyarmatról, a család ekkor nagy kockázatot vállalva gyakorlatilag újraépítette magát a jobb lehetőségek reményében. Édesanyám felnőttként vakult meg, bátyám kisgyermekként. A költözés előtt édesapám éveken keresztül járt fel Budapestre hetente többször fejlesztésre a bátyámmal. A testvérem, ha látna, pilóta lenne, most szoftverfejlesztő, akadálymentességért felel. Valójában rá is voltunk kényszerülve arra, hogy megoldjunk, amit lehet, mert Apából csak egy van.

Érezted magad valaha példaképnek? Másokat motiválónak?

Nem tudok róla, hogy bárkinek is példaképe lettem volna, nem is volt ilyen célom. Bár az is igaz, hogy nemrég megtudtam, a legjobb barátnőm családjában évekig „bezzeg gyerek” voltam.

Ha bárki a példámból, a munkámból valamennyi inspirációt nyer, az már jó, már megérte. De nem összehasonlíthatóak az élethelyzetek, mindenkinek más a megugrandó probléma, én is mások hétköznapi megoldásaiból tanultam. Vannak azonban olyan mérföldkövek, amit mindannyiunknak el kell érniük. Nekem is, ahogy másoknak is, sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy olyan munkám legyen, amiből meg tudok normálisan élni, és ha ehhez egyetem kell, akkor megcsinálom, ahogyan mások is elvégezték. De az is igaz, hogy a látás hiánya rengeteg szervezéssel jár, két ember segítsége kell még egy kisebb bevásárláshoz is, hiszen valaki a sorok között segít, más pedig átsegít a parkolón, hogy végül csomagokkal megpakolva kijussak az utcára. Ezért vásárolunk leginkább online, mert ahhoz nem kell segítség, jó esetben.

Felmerült már hasonló beszélgetésekben, hogy miért nem vagyok jobban látható, pl. a közösségi médiában jó példának, másokat motiválva. Én azonban azt gondolom, hogy attól vagyok hiteles, hogy a mindennapokban teszem a dolgomat: ha kiárusítanám magam, akkor átmennék bohócba, nem lennék hiteles. Fenntartom azt, hogy a fogyatékosságom csak egy attribútuma a személyiségemnek, annak, amit úgy nevezünk, hogy én. Egyébként Anomália néven csináltunk régebben egy podcast-sorozatot a vőlegényemmel és egy barátunkkal, ahol a fogyatékossággal kapcsolatos témákat is átbeszéltünk, de ezt is inkább ismeretterjesztő célzattal tettük, és nem azért, hogy példát mutassunk.

Jogi egyetemen tanulni nem egyszerű, számodra mi volt a legnehezebb az egyetemi évek alatt? Mertél-e, tudtál-e segítséget kérni, ha szükséged volt rá?

Szinte mindig együttműködést és jószándékot tapasztaltam, az oktatók a lehető legnagyobb empátiával álltak hozzám. Egyetlen olyan oktató, egy tanszékvezető volt az, aki nem adta oda elektronikusan az általa írt tankönyvet, mondván, biztosan felrakom torrentre. Hiába hivatkoztam nemzetközi egyezményekre és vállaltam az összes nyilatkozatot, titoktartást. De rajta kívül tényleg csak jó tapasztalataim voltak.

A vizsgák megszervezése jelentett nagyobb nehézséget. Az, hogy a vizsgázás mikor és hogyan történt, nagyban függött az oktató leterheltségétől, digitális felkészültségétől, a szükséges biztonsági óvintézkedésektől, hiszen pl. szerkeszthető irodai formátumban, akadálymentesen kellett megkapjam a feladatlapokat ahhoz, hogy a laptopommal vizsgázhassak. Jó példaként említeném, hogy amikor a járványhelyzetben online vizsgáztatás volt, de nem volt akadálymentes a felület, írtam az oktatónak és ő visszahívott megbeszélni, hogy hogyan csináljuk, hogy jó legyen nekem is. Ez a megoldás igényel valamiféle tudatosságot attól is, aki kér, meg attól is, akitől kérnek együttműködést. Nekem is tudnom kell pontosan, hogy mire vagyok képes, de akitől kérnek, annak is ismernie és jeleznie kell a határait. Fontos az egyértelmű kommunikáció, mindenki szóból ért.

A tárgyfelvételnél is megtapasztaltam az együttműködés szükségességét: a hírhedt Neptun rendszerben a képernyőolvasó szoftverrel nem találtam meg a kellő gyorsasággal azt az időpontot, ami jó lett volna nekem, így betelt – később az esélyegyenlőségi koordinátor közreműködésével kaptam ebben közvetlen segítséget egy oktató személyében, aki szuperszonikus gyorsasággal felvette nekem a tárgyakat a vágyott időpontra. Ehhez azonban pontosan meg kellett mondanom, hogy mire van szükségem. Az állandó önérdekérvényesítési szükség megtanít kommunikálni!

Ha a mindennapokat is nézzük, akkor elég jók a tapasztalataim, a közlekedésben dolgozók kapnak a segítésre tréninget. A 10 évvel ezelőtti állapothoz képest az utca emberénél is jelentős a szemléletváltás, egyre nyitottabbak és többet kérdeznek, jól reagálnak, azért is, mert nem vagyunk elrejtve annyira a világ elől. Az egyértelmű kommunikáció sokat segít, de a szemléletváltás közös folyamat, mindkét fél számára szükséges, hiszen végső soron mindkét fél javát szolgálja.

Éreztél valaha pozitív megkülönböztetést vagy olyan helyzetet, amivel visszaélhettél volna a tanulmányaid alatt?

Nem éreztem megkülönböztetést, de mivel gyorsan gépelek tíz ujjal, lehetőségem volt jegyzeteket cserélni, vagy mást kérni a jegyzeteimért cserébe, de ez olyan, amivel a látó diáktársak is gyakran élnek. A számítógépet általános iskola 5. osztályától használom, azóta az olvasást segítő szoftverek és egyéb eszközök fejlődése szignifikáns. Mára sok olyan megoldás van, ami valamelyest kompenzálhatja a látás hiányából fakadó hátrányokat.

Emellett nagyon jó lenne egy olyan szemlélet átvétele, hogy úgy fejlesszék a vállalkozások és más szervezetek az ügyfélkapcsolatra is szánt digitális felületeket és fizikai helyszíneket, hogy azok megfeleljenek azoknak a szabványoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy egy akadálymentességi igényű személy is be tudja azokat járni, illetve tudja azokat kezelni. A szabványok mindig egy kicsit a valóság után kullognak (mint a jogszabályok általában), de összességében egyre több az olyan digitális felület, amely úgy került lefejlesztésre, hogy az mindenki számára jó legyen.

A szükséget a jogalkotó is felismerte és 2025. június 28-ától hatályba lépnek olyan rendelkezések, amelyeket a versenyszféra vállalkozásainak is be kell majd tartani. A megfelelést nehezíti, hogy korábban rájuk kötelező erővel nem vonatkozott olyan szabvány vagy műszaki leírás, amelyből tudnának inspirálódni. Ami a nem digitális felületeket, illetve a nem számítógéppel vagy okostelefonnal használható digitális eszközöket illeti, pl. a tévék vagy a háztartási gépek szoftverei, az új szabályozás hatálya alá tartoznak ezek is. Az AI elképesztően jó dolgokat tud magában rejteni. Pl. már vannak olyan lehetőségek, hogy AI segítségével egy mémet vagy egy fényképet is „fel tud olvasni”, le tud írni, be tud mutatni nekem az erre kifejlesztett alkalmazás.

Egy izgalmas írásodban arra hívtad fel a figyelmünket, hogy milyen nyelvtani, stiláris, de egyben szemléletbeli különbség is van az „egyenlő esélyű hozzáférés” és az „akadálymentes” fogalmak között. Tudsz olyan gyakorlati példát mondani, ami rávilágít a különbségre?

Gondoljunk egy randira. Az egyenlő eséllyel hozzáférhető randin mindenki azonos módon érzi jól magát, a finom vacsorát, az ízeket, illatokat, a hangulatot azonos módon érezhetik a felek. Az egyenlő esélyű hozzáférés abban is tetten érhető, ha egy, az egyik fél számára például látássérülés miatt nem hozzáférhető elemet, például egy kiállítás festményét, elmesélik, szavakkal leírják.

Mit tartasz az eddigi legfontosabb eredményednek, mire vagy a legbüszkébb?  

Emberhez méltó munkám van, amiből fizethetem a hitelemet és a lakásfelújítás költségeit, kölcsönösen támogatjuk egymást a vőlegényemmel és a szüleimmel, vannak mellettem őrangyalok a tanulásban, karrieremben. Jól vagyok.

Related Posts
Leave a Reply

Your email address will not be published.Required fields are marked *